Ma elmentem via-ferratazni egyet Tatabányára. Ha valakinek nem mond ez semmit akkor legyen annyi elég, hogy kiépített úton haladsz sisakban, csillapítóval felszerelt beülőben, általában magasban és viszonylag drága móka ha lezuhansz. Kicsit hasonlít a sziklamászáshoz de alapvetően más a technika mögötte (bővebb infó itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Via_ferrata ).

És mivel drága móka, ezért ma úgy döntöttem, lezuhanok. Na jó, ez így nem igaz, nem akartam én lezuhanni de a testem és az agyam úgy döntött, hogy ő mégis kíváncsi, milyen érzés 30 méter magasból egy kötélre bízni az életemet. Nos, őszinte leszek: ijesztő. Baromi ijesztő. Amikor érzed, hogy nem tudod már felhúzni magad, a kezed lassan elengedi a kötelet, elindul az adrenalin, a pánik és felfogod, hogy itt vége van mindennek az egy olyan élmény amit nem akarunk megtapasztalni de néha, ugye az akaratunkon kívül is megesnek dolgok velünk...

Valamiért az esés utáni adrenalin fröccsben azok a gondolatok jutottak eszembe, hogy mekkora szerencsém van mert kaptam még egy esélyt a próbálkozásra. Sajnos sokan vannak akik akkorát esnek az életükben, hogy nem kapnak több esélyt. Elég csak a híreket felütni és máris látszik mennyi fájdalom, mennyi 'zuhanás' van a világban. Tudom, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb de néha nyissuk ki a szemünket és viszonyítsunk azokhoz is akiknek nem jut annyi lehetőség mint nekünk mert így az ő szenvedésük legalább nem értelmetlen lesz.