Ennél nagyobb bullshitet nem is adhattam volna címnek pedig nagy igazság (legalábbis Rafael Santandreu szerint). Lehet említettem már futólag, de egy sok éves élettársi kapcsolatom ért véget pár hónapja úgy, hogy nem is számítottam rá. Nem tartom magam szar emberismerőnek de sem utalás, sem célzás, sem kérés vagy könyörgés nem volt azzal kapcsolatban, hogy valami nem lenne okés az exemnek. Csak egyik nap benyögte és lelépett... hát mit mondjon erre az egyszerű ember? Ez van. 

Azóta viszont valami olyan érzéssel kellett megbarátkoznom amit előtte soha nem ismertem, de mégis az életem része volt mindig: a magánnyal. Ez egy nyakatekert és értelmetlen mondat elsőre, de gyorsan megmagyarázom... 

A magány mindig is velem volt mert gyermekkoromtól kezdve 'egyedül' voltam valamennyire. Két testvérem külön szobában éltek, anyám apám szintén, csak nekem volt saját szobám. Aztán ha mentünk valahova, mondjuk busszal, akkor a kettes üléses buszokon kinek kellett ülnie ki ült az unatkozó mamák mellé? Hát persze, hogy én. Tudom, erre sokan mondják, hogy 'de mázlista vagy, bezzeg nekem a nővéremmel kellett együtt élnem' de egy amúgy is hűvösebb családban ennek azért elég negatív a hatása egy kis srácra.

Idősebb koromban aztán jött a családtól való leválás, a tinédzser kor majd a kora felnőtt évek. Barátaim szerencsére voltak, de az életem érzelmesebb oldalát megint nem tudtam kivel megélni mivel ezer komplexusom volt (gondolom az elcseszettnek megélt gyermekkorom miatt) így sem ismerkedni, sem kapcsolatot fenntartani nem tudtam. Még a szüzességem is 23 évesen vesztettem el, egy részeg évfolyam társammal, szóval az az igazi tinédzser/kamasz szerelem az teljesen kimaradt nekem. Mondjuk ezt, úgy 25 után teljesen bepótoltam, szóval összességében nem panaszkodhatok de akkoriban komoly életutálattal viseltem ezt. De visszatérve a történethez: erősen introvertált srác voltam mindig is aki viszont csak olyan dolgokkal foglalkozott ami viszonylag sok embernek szólt. Zenéltem, műsorvezető voltam, színészkedtem, tévében szerepeltem miközben minden egyes ilyen alkalommal rettegtem, hogy mit gondolnak rólam mások. Fura ellentmondás ez amit még a mai napig sem tudtam feloldani magamban (többek között ezért járok pszichológushoz) amitől viszont ismerkedni sem nagyon tudtam/tudok. Lenéztem magam, ami valószínűleg generálta mindazokat a hobbikat amikkel eddig foglalkoztam, hogy bizonyíthassak magamnak: én is értékes vagyok. Persze ez végül pozitív dologgá alakult át (hisz hányan mondhatják el, hogy viszonylag több, ismeretlen ember figyelmét is ki tudták érdemelni az életükben), mert a félelmemet használtam arra, hogy fejlődjek. Ez a szorongás megfelelő felhasználási módja! 

Na de vissza a magányhoz. Szóval én magányosnak éltem meg az elmúlt éveimet, még úgy is, hogy voltak kapcsolataim viszont amivel most szembesültem az egy teljesen új fajta magány. A kapcsolat miatt anno elköltöztem a szülővárosomból, fel a fővárosba amit írhatnék úgy is, hogy mindenemet feltettem erre a lányra. Ezzel amúgy nincs is baj, nem volt ez rossz döntés viszont ennek az ára az volt, hogy minden hozzám közel álló embertől el kellett szakadnom. Így eshetett meg az, hogy most tényleg teljesen egyedül maradtam. Amúgy ennek a jelenségnek van valami szakszerű orvosi neve is, de 20 perc guglizás után sem találtam meg.. szóval érjétek be annyival, hogy hivatalosan is szorongok a szituban. 

Viszont, hogy megtörjem ezt a mindent felőrlő magányt, pár hónapja elhoztam egy macskát. Természetesen menhelyes cica, igazi rosszcsont akit amúgy bárki elvihet pár napra kérlek legyen valaki aki nyaraltatná mert már nem bírom mert engem teljesen kicsinál. Szóval így élünk ketten, egymással szimbiózisban de mindenkitől függetlenül, igazi magányban. Ő számít rám én meg örülök, hogy van kihez szólnom ha hazaérek az üres lakásba. Ő visszanyávog és jók is vagyunk...

(Amúgy néha olyan érzésem van, ő tökéletesen érti, hogy mit mondok neki csak ki akar baszni velem, mert nem hizlalom Garfield méretűre. Pl. ne mássz fel az ágyra, akkor visszanyávog dühösen, hogy ne szóljak bele az ő életébe és felmászik rá. Vagy ha kérem, hogy ne rohangásszon akkor elkezd úgy futkározni, hogy még rajtam is átgázol.Érdekes kapcsolat a miénk..)

Erről jut eszembe egy vicces sztori: a szakítás után feladtam egy hirdetést, hogy barátkoznék bárkivel itt a fővárosban. Írtam pár pontot magamról, hogy azért mégis el tudjon helyezni a leendő barátom a barát-térképén, aztán vártam... napokon át semmi válasz, míg egyszer csak landolt egy levél a fiókomban. Egy másik srác volt, velem egykorú és hasonló szituban volt mint én. Mondom ez perfekt, el is képzeltem ahogy mostantól együtt mehetünk sörözni, együtt beszélhetjük ki a pultos csajt, együtt járhatunk meccsekre vagy épp csajozni valami kocsmába fancy szórakozóhelyre. Pár levél után már biztos voltam benne, hogy megtaláltam az igazit, itt hatalmas barátság lesz, neki végre megnyílhatok és elsírhatom minden örömöm és bánatom.... sajnos viszont ezek az érzések nem voltak kölcsönösek és pár nap után 'szakított' velem. Közölte, hogy bocsi, hogy ilyen későn válaszolok de gondolkodtam kettőnkön szerinte nem hasonlítunk és ő nem szeretne barátkozni. Na ez volt az a pillanat ahol elgondolkodtam, hogy ha még egy virtuális pajtit sem tudok megtartani, akkor ott komolyabb problémák vannak. 

Szóval pár hónapja elhatároztam, hogy rendbe teszem az életem ezen részét. Szociálisabb és befogadóbb leszek, megpróbálok barátkozni másokkal még ha ehhez meg is kell erőszakolnom mindazt ami most vagyok. Amúgy most még egy kis sörre is szükségem van mindezekhez, de az út amin elindultam, egész jónak tűnik az alkoholizmus felé...

Van egy hely, ahova viszonylag gyakran elmegyek, általában alkoholmentes sört inni meg nyomkodni a telefonom, de a pultosok már felismernek, sőt az egyik még Facebookon is a pajtim lett. Nekem ez nagyon jó érzés, még ha ők nem is sejtik, hogy minden egyes önálló mondatukkal amit felém közölnek, mekkora örömet is okoznak nekem. 

Végül hadd zárjam egy idézettel a posztot, hogy ez miért olyan fontos téma:

Érdekes faj vagytok...
...érdekes keverék.
Képesek vagytok megvalósítani
a legszebb álmokat...
...és a legszörnyûbb rémségeket.
Olyan elhagyatottan, olyan...
...egyedül érzitek magatokat.
Pedig ez nem így van.
Kutatásaink szerint...
...az egyetlen dolog, ami
elviselhetõvé teszi az életet...
...az a kapcsolat.

/Kapcsolat című film végén elhangzó gondolatsor/

ui: a címet nem magyaráztam meg de ígérem, hogy egy másik posztban mindezt megteszem