Több havi Tinderezés után azt a summás végkövetkeztetést kell levonnom, hogy a lányok nagyon magas (értsd: iszonyatosan nagy) százaléka nyaralási fotómegosztónak használja az appot. Nincs nő akinél ne lenne legalább egy pálmafás levegőbe ugrós/hajón nyújtózós/kínai házat fotózós(wtf -> fotó a fotózásról?)/tengerparton semmibe révedős/baszott messze levő szikla szélén ülős/téli olimpián síszámban indulós/dimbes-dombos tájon teleobival fotózott hajigazítós/láthatóan baromi messze levő virágos mezőn virágot simogatós/barátnővel Angliában fotózkodós/étteremben nagy tálak előtt ülős/külföldi zászlót fogós/külföldi zászlóra mutatós/Pisai tornyot tartós/monumentális épületek előtt bambán bámulós/monumentális épületek embertelen magasságából sandán mosolygós/felhőkarcolóból üvegablakon kitekintős/naplementében levegőbe ugrós/szállodai medencében úszkálós/szállodai bejárat előtt állós és még sorolhatnám milyen fotó... Nincs bajom a világlátással, én is eljárok erre-arra de ezeket a fotókat elnézve, kezdem azt érezni, hogy ennek van egy kis 'státusz szimbólumos' tartalma is. Olyan lehet mint a fiúknál a kocsi/kigyúrt félmeztelen test/drága cuccok szentháromságának bármelyik eleme. 

Nem tudom, nekem intimebb dolog egy nyaralás. Főleg ha egy volt párommal mentem el, (mert gondolom ezen lányok nagy része szintén a volt párjával járt nyaralni) eszembe sem jutna megmutatni mondjuk a legutóbbi dominikai nyaralásom képeit... olyan gagyi és sértő (a volt pár fele is). Bár lehet bennem van a hiba. 

Tegnap voltunk futóversenyen a macskával aminek két tanulsága volt számomra

• A macskám szereti a futóversenyeket mert szerintem többet futott kint mint a sok sportoló (költői túlzással)
• A macska egy csirkemágnes. Nem volt ember aki nem akarta megsimogatni, megfogni, felemelni, lefotózni, sétáltatni..stb. Ennél jobb csajozási módot pedig nem is akarhatna egy zárkózottabb ember.

Szóval satnya szociális életem egy újabb program opcióval bővült: a macska sétáltatással. Még szerencse, hogy jövő héten megjön az új táskája is. Ja igen, amit majdnem kihagytam, újra volt ember aki melegnek nézett, bár ezt a fotót elnézve, ezt nem is csodálom (amúgy nem zavar).

Más sztori: van egy gyermekkori ismerősöm, jó 10-12 éve ismerem, bár alapvetően nem tartjuk már a kapcsolatot. Viszont tegnap kint volt ezen a versenyen egy közös ismerősünk, aki elmesélte, hogy a 10 éves párkapcsolata, vagyis már a házassága, most ért véget. Ráadásul úgy, hogy a felesége, a szülés előtt két hónappal közölte, hogy beadja a válókeresetet. Egyből az jutott eszembe, hogy sírhatnék bármennyit is az elmúlt hónapok eseményein, az ismerősöm problémáját nem tudnám überelni. Bár talán nagyon más sem... 

Tíz év és egy esküvő után, az első gyermek érkezése előtt beadott random, 'el akarok válni' történet azért nagyon durva. Unokatesóm jutott egyből eszembe mert nála is hasonló volt a sztori, csak ott a pici születése után lépett le a srác azzal a nővel, aki eladó volt ott ahol a pelenkákat vette a kicsinek. Én nem is értem, mi van ma az emberekkel? Tényleg ennyire jó sora van mindenkinek, hogy ilyen szitukat hoznak össze? Az én utolsó szakításom meg ezekhez képest semmi (aztán pedig engem is megviselt). No de mindegy is, mivel a kérdésem költői így nem is akarok választ találni rá. Legalábbis itt nem. Sajnálom a srácot.. nagyon. 

Ma elmentem via-ferratazni egyet Tatabányára. Ha valakinek nem mond ez semmit akkor legyen annyi elég, hogy kiépített úton haladsz sisakban, csillapítóval felszerelt beülőben, általában magasban és viszonylag drága móka ha lezuhansz. Kicsit hasonlít a sziklamászáshoz de alapvetően más a technika mögötte (bővebb infó itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Via_ferrata ).

És mivel drága móka, ezért ma úgy döntöttem, lezuhanok. Na jó, ez így nem igaz, nem akartam én lezuhanni de a testem és az agyam úgy döntött, hogy ő mégis kíváncsi, milyen érzés 30 méter magasból egy kötélre bízni az életemet. Nos, őszinte leszek: ijesztő. Baromi ijesztő. Amikor érzed, hogy nem tudod már felhúzni magad, a kezed lassan elengedi a kötelet, elindul az adrenalin, a pánik és felfogod, hogy itt vége van mindennek az egy olyan élmény amit nem akarunk megtapasztalni de néha, ugye az akaratunkon kívül is megesnek dolgok velünk...

Valamiért az esés utáni adrenalin fröccsben azok a gondolatok jutottak eszembe, hogy mekkora szerencsém van mert kaptam még egy esélyt a próbálkozásra. Sajnos sokan vannak akik akkorát esnek az életükben, hogy nem kapnak több esélyt. Elég csak a híreket felütni és máris látszik mennyi fájdalom, mennyi 'zuhanás' van a világban. Tudom, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb de néha nyissuk ki a szemünket és viszonyítsunk azokhoz is akiknek nem jut annyi lehetőség mint nekünk mert így az ő szenvedésük legalább nem értelmetlen lesz. 

Ma, talán a bőséges információ áramlásnak köszönhetően egy elég gyakran hallható szó az, hogy boldogság. Gondolhatnék a Coca-Cola csili-vili reklámjaira, a nyálas mosolygós családokat mutató autó reklámokra vagy csak a médiából úgy általánosan áramló legyünk boldogok életérzésre. Közben nézem pl.: Pumped Gabót és azon gondolkodok, hogy ő vajon boldog-e?! Látszólag igen. Aztán előveszem magam és elkezdek filózni, hogy vajon én, boldog vagyok? Na és itt elakadok... 

Mert mihez képest? Pumped Gabóhoz? Ránézésre az egy órára jutó leszarom az életet élvezem az életet érzés nála valószínűleg jóval magasabb mint nálam. Akkor ő, ezek szerint boldogabb mint én. De ezzel valami még sem oké. Hogy lehetne ő boldogabb miközben minden egyes megnyilvánulásával szinte felrúgja az írott és íratlan társadalmi szabályokat és úgy viselkedik mint aki fullba nyomja a kretént. Én meg itt ülök, próbálok építeni valamit, alkotni, teremteni vagy legalább úgy élni a saját életem, hogy betartom azokat a társadalmi normákat amiket elvárnak tőlem. Próbálok normális lenni ember társaimmal, egészséges (pár)kapcsolatokat fenntartani és várni, hogy elérjem azt az érzést ami egy Pumped Gabóban van, közben pedig nem értem, hogy neki 'miért könnyű minden' míg nekem 'minden nehéz'. Ugye ismerős gondolat, hogy másnak miért van valamije amire én érdemesebb lennék (más miért él olyan jól, miért gazdag, miért van szép nője, miért van normális családja..stb)?

Van az a mondás, hogy boldogok a lelki szegények. Na ezt sokféle képen lehet értelmezni, én ebből azt használom (szigorúan vallásmentes formában), hogy azok a lelki szegények akik műveletlenek/kevésbé tanultak. Tényleg nem akarok teológiai/értelmezési kérdéseket feszegetni, nálam ezt jelenti és kész. Ha így nézem akkor pedig Pumped Gabó azért lenne boldogabb mert kevésbé tanult? Ez elég nagyképűen hangzana tőlem, hisz ezzel a mondattal máris Gabó fölé helyeztem magam.. amit amúgy nem szeretek mert az okosság egy relatív, nehezen vizsgálható fogalom (pont olyan mint a mostani boldogság szó). Adott kor, kultúra és a vizsgált terület ad neki keretet, tartalmat. Makró környezetben pedig én határozom meg, hogy ki az okos vagy buta számomra. Na de nem is ez a lényeg, hisz itt van Gabó aki láthatóan boldogabb és talán nem azért mert teszem azt kevesebbet töltött tanulással mint én. Ennek igazolását a tágabb ismeretségi körömben is megtalálom, hisz van olyan fiú barátom aki okos, tanult és kb. Gabó szintű életet él (bár nála a tudatmódosítók is bejátszanak elég rendesen).

És akkor egy kis kitérő amit amúgy nagyon fontos tisztázni: szerintem a boldogság szót kétfelé kell szedni. De kezdésnek mi is a boldogság? Azt szokták mondani, hogy egy állapot amikor minden optimális bennünk, illetve körülöttünk. Egy olyan helyzet amit pontosan definiálni nem lehet, talán még leírni sem, de érzésre tudjuk, hogy igen ez az. És szerintem a reklámok, a média mind itt ver át téved. Hisz azt próbálják elhitetni, hogy ez egy konstans fenntartható valami, egy folyamatos érzés aminek mindig léteznie kell, hisz ha megszűnik az a megsemmisüléssel ér fel. Ezért a fenntartásért  tenni pedig fodrásszal, nyaralással, akciós mosógép vásárlásával és még sorolhatnám mi mindennel lehet. Materiális dolgokhoz kötnek egy érzést amit aki elhisz, az függőjévé válik mint a drogosok az anyagnak. Belőlük lesznek azok akik folyamatosan újabb hasznos vagy haszontalan értékek megszerzésével kompenzálják szomorúságukat, annak reményében, hogy a boldogságukat így megtalálhatják/visszaszerezhetik. 

De vissza a kétfelé szedéshez: szerintem van egy általános mentális állapot amikor agyunk/testünk kémiája minden szempontból optimális. Van bőven endorfin, szerotonin, oxitocin meg még ki tudja mi. Kevés stressz ér és alapvetően mindent pozitívan látunk. Van jövő képünk, reálisan el tudjuk helyezni magunkat a jelenben, vannak céljaink és még sorolhatnám. Sokan hívják ezt egy boldog állapotnak, bár én ezt valahogy máshogy nevezném. Mondjuk optimális állapotnak. Már csak azért is mert számomra a boldogság nem ez, hanem egy másik, jóval ritkább állapot amit "ott és akkor" csak én tudok megélni. Ez szintén egy optimális szituáció, viszont itt nem feltétel, hogy az életünk is rendben legyen. Nem kell sem a kémiának, sem a jelen vagy jövőképünknek jónak lennie, szimplán csak megélünk egy olyan pillanatot amit ott és abban a helyzetben optimálisnak (megismételhetetlennek), vagy annál jobbnak tartunk. Ebből kifolyólag az érzés sem tartható fent sokáig (bár a hatása ettől még hosszú ideig kitarthat) tehát az elvárás, amit a reklámok sugallnak, hogy ezt egy életen át érezzük, nettó hülyeség. Például lehet ez egy természeti képződmény csodálása, egy kisállat vagy gyermek születése, egy barátságos gesztusa valakinek felénk, egy mosoly egy lánytól a metrón.. bármi de kevés olyan dolog amit mondjuk egy ital vagy háztartási termék megvásárlása adhatna.

Viszont Pumped Gabónál ugye nem erről a boldogságról beszélünk, mert ahogy írtam, ez mindenkinek a sajátja és nem megismételhető vagy átruházható. Pumpednél (illetve nálam is) ezért az optimális állapotot kell megkeresni. De mi lehet az oka, hogy Ő ezt többször éri el mint mondjuk én vagy te?

A véleményem az, hogy egy nagyon egyszerű dolog az amiért Ő képes erre, mi pedig csak irigykedve nézzük: ez pedig a félelem. A félelem, ami benne kevesebb. Nem a sötéttől vagy a többi embertől hanem magától az élettől. Ő nem fél megélni a vágyait míg mi minden nap azon szorongunk, hogy vajon jó-e amit teszünk, belemerjünk-e vágni az ismeretlenbe, nem sértünk-e meg ezzel valakit. Félünk a következményektől, félünk, hogy ha ránézünk egy másik emberre, aki tetszik nekünk, akkor vajon mi fog történni. Félünk a csalódástól, félünk az érzéseinktől, félünk kimondani a vágyainkat vagy azokat amik bántanak. Félünk mert meg akarunk felelni magunknak, a családunknak, a makró környezetünknek és még sorolhatnám. Félünk magabiztosak lenni, félünk szépek lenni, félünk okosak lenni, félünk megmutatni a képességeinket, az erősségeinket, a hobbinkat, a vonzódásainkat. Félünk új ruhákat venni, új frizurát csináltatni még ha tudjuk is, a mostaniakkal baj van vagy csak vágyunk rá. Azt hisszük betegek vagyunk ha szeretnénk szuperhős ruhában rohangászni, undorítóak ha szeretnék egy erdőben szexelni a szerelmünkkel, gyengének ha kimondjuk, hogy szeretünk egy másik embert... 

Gabó nem fél megélni mindazt amit a világból lát, tud, akar. És mégis mi akarjuk elítélni, hogy egy 'buta paraszt' egy tanulatlan senki, miközben ha mi is úgy gondolkodnánk az életünkről ahogy ő teszi a sajátjával, igazából akkor lenne csak jogunk kritizálni. Azzal próbáljuk kompenzálni a (hozzá mért) sikertelenségünket, hogy fölé próbáljuk helyezni magunkat azzal, hogy magunk alá gyűrjük, sokszor az értelmi képességeit kikezdve. Én csodálom őt mert olyan életet él, amiből ha egy picit magaménak tudhatnék, akkor máris boldogabb és sikeresebb lehetnék. Introvertáltként igen, néha én is vágyok egy kis extrovertáltságra (amit amúgy próbálok is keresni). Ugye van az a mondás, hogy az élet a komfortzónán kívül kezdődik, és ez nagy igazság!

És ezzel el is jutottunk egy fontos kérdéshez: amikor a boldogságunkat másban akarjuk megtalálni. Ugye sejthető, hogy egy hatalmas hülyeség ez a gondolat?! Más nem felel a mi boldogsá... bocsánat, optimális állapotunkért (a boldogságunkért felelhet néha, de az ugye nem egy konstans fenntartható állapot). Ennek a kémiája, mindene csak a mi fejünkben van, ezért csak mi felelünk érte. Ha nem vagy valaki mellett boldog, az nem azért van mert a másik boldogtalanná tesz, hanem mert te a boldogtalanságot kötöd a másikhoz. Fura gondolatok ezek, de ha boldog akarsz lenni egy másik ember mellett akkor először azon gondolkodj el, hogy te vajon miért nem érzed magad boldognak (azaz, miért akarod, hogy a másik tegyen boldoggá). Sok embernél itt bukik ki, hogy valamit elrontott anno (pl.: gyermekkorban, fiatal felnőtt korában..), amit a hozzá legközelebb állón akar levezetni. Mástól vár megoldást arra, ami valójában az ő elcseszett fejében létezik. 

Pumped Gabó nem mástól várja az optimális érzést, hanem tesz érte. És ezért messzemenően respektálható az élete (persze az már más kérdés, hogy ettől még sokszor alpári vagy kretén dolog amit tesz, de annak nincs sok köze ehhez).

Minap írtam egy levelet a BKK-nak, a hamarosan induló metró felújítás kapcsán. Amint jön válasz, azt is kiteszem (igen, láttam az alternatív útvonal tervet amit a BKK javasol, sőt a hírekben is rendszeresen figyelem a fejleményeket). Itt sincs tanulság, sőt semmi látnivaló, csak úgy kijött... szeretek alkudozni, na. 

Tisztelt BKK munkatárs!

Egy olyan kérdéssel fordulnék Önökhöz amin nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban és nem igazán találok rá kielégítő választ/megoldást. Tudni kell rólam, hogy Budapesten, a **** lakom és a xxxxx xxxx dolgozom. Számomra tökéletes választás az utazásaimra az M3 járművei. Soha nem sokalltam ezért a 9500 forintos bérlet árat mivel teljesen elégedett vagyok a főváros tömegközlekedési hálózatával. Imádom, hogy akár nappal, akár éjjel, szinte bárhova eljuthatok a városban, viszonylag kevés várakozással. 

Örömmel és egyben félelemmel olvastam a hírt, hogy a közeljövőben elkezdődik az északi vonal felújítása a hármas metró vonalán. Mivel ez kardinális kérdés nekem, így muszáj volt elgondolkodnom, hogy ezalatt az idő alatt mivel is oldom meg a munkába menetelemet. Mivel a felújítás a téli időszakra esik ezen a vonalon így még érdekesebbé teszi a helyzetem... 

Első elképzelésem egy kerékpár vásárlása volt. Ez teljesen vállalható dolog lenne számomra mert szeretek bicajozni meg még az egészségemre is vigyáznék (a városi levegő fixen edzi a tüdőt) de aztán elképzeltem ahogy a térdig érő szövetkabátomban, a -20 fokban tekerve beterít egy metró pótló busz... így ezt inkább elengedtem.

Második ötlet a már említett metró pótló busz. Introvertált emberként egy picit sokkoló nekem ha tömegbe kell mennem valahova így nehezen tudom elképzelni, hogy 20-30 percet zötyögjek a latyakos/lucskos buszon amin vagy izomból vagy sehogy sem megy a fűtés. És akkor még az influenza szezonról nem is beszéltem.

Alternatív útvonalként ott a 15, 115-ös busz, de arra meg a volt exem lakik/közlekedik, szóval az élből kizárva nálam (illetve ha jól sejtem, ugyanúgy tömve lesz mint a metró pótló).

Így maradna az egyes villamos de a valószínűsíthető tömeg miatt azzal sem szeretnék menni.

Ezen információk birtokában viszont érdeklődni szeretnék, hogy milyen alternatív megoldásokat tudnának nekem javasolni?

Illetve a 9500 forintos bérletárat egy jól behatárolható minőségű szolgáltatásért fizetem, amivel nincs is baj, viszont a felújítás alatt sem a minőséget, sem a kielégítő szolgáltatást nem fogom megkapni. Ebből kifolyólag érdekelne, hogy van-e lehetőség kedvezményes bérlet vásárlására ha bizonyíthatóan az említett útvonalat használom a minden napos közlekedésre?

Válaszukat és segítségüket előre is köszönöm!

Üdvözlettel

xyz

Kurva Enyhén másnaposan el kellett ma mennem a boltba, szóval erőt vettem magamon és komótosan kibattyogtam a bejárati ajtó elé, mire ki jött nekem majdnem? Hát persze, hogy az egyik f@szfej kedvenc lépcsőházi lakótársunk. Egy nőről van szó aki ránézésre valamikor dekoratív csaj volt, vihette is volna valamire a külsejével viszont az élet nagyon nem adta be neki.. egyetlen jó dolga talán a lánya lehet aki az anyjával ellentétben egy halál cuki kis csaj. Az anyára jellemző, hogy mivel gigászi elfojtásai vannak az elcseszett életével kapcsolatban így mindent és mindenkit gyűlöl akinek egy picit több jutott mint neki. Nem viccelek, más értelmes magyarázatot nem találtam arra, hogy miért képtelen valaki például köszönni, ha közvetlenül az arcába kiabálom már, hogy szia, vagy miért utálja konkrétan az egész lépcsőház... 

Pár hónapja pont a kocsit bütyköltem a parkolóban amikor kilépett a lányával a lépcsőházból amire a lánya kitalálta, hogy neki pisilnie kell. Normális szituban ilyenkor fogja magát az anya, visszabattyog a lányával a lakásba és pisilnek. Egy nem normális szituban pedig odapisilteti a lépcsőház ajtaja elé kirakott szemetes kukákhoz, azzal a mondattal, hogy 'tudod lányom, nincs a lakásban vécé szóval nyugodtan pisilhetsz ide is'. A lánya persze ezen értetlenkedett, hisz nem akart az utcára pisilni, de az anyuka tovább erősködött, hogy a lépcsőházi (gondolom közös) vécéhez ő most nem megy vissza. Így maradt az utcai pisilés, nekem pedig a kellemetlen 'nem-odanézés'. 

Persze a mai napot sem úsztam meg egy hasonló szintű, szuper anyai jó tanács nélkül. A mostani apropója a kislány cipője volt, ami egy egybetalpú, leginkább egy holdjáróra hasonlító cipő volt. Nem tudom mi a szakszerű neve, de én fixen nem adnám semmilyen nőre nem, hogy egy kislányra. Szóval a felállás: kislány és anyja a ház előtt, a kislány pedig sír mert nem akar ebben a cipőben menni.

- Anya én ezt nem akarom mert fáj a lábam benne...

- Kislányom, azért kell ilyet hordanod mert nő vagy. Nem buzi (ekkor mentem el mellettük, nem kizárt, hogy nekem szólt) vagy, vagy valami más. Ne hisztizz, majd jobb lesz...

Csattanó nincs, ő ilyen, a kislányt pedig borzasztóan sajnálom és kívánom neki, hogy ne legyen retardált ha felnő. 

Ennél nagyobb bullshitet nem is adhattam volna címnek pedig nagy igazság (legalábbis Rafael Santandreu szerint). Lehet említettem már futólag, de egy sok éves élettársi kapcsolatom ért véget pár hónapja úgy, hogy nem is számítottam rá. Nem tartom magam szar emberismerőnek de sem utalás, sem célzás, sem kérés vagy könyörgés nem volt azzal kapcsolatban, hogy valami nem lenne okés az exemnek. Csak egyik nap benyögte és lelépett... hát mit mondjon erre az egyszerű ember? Ez van. 

Azóta viszont valami olyan érzéssel kellett megbarátkoznom amit előtte soha nem ismertem, de mégis az életem része volt mindig: a magánnyal. Ez egy nyakatekert és értelmetlen mondat elsőre, de gyorsan megmagyarázom... 

A magány mindig is velem volt mert gyermekkoromtól kezdve 'egyedül' voltam valamennyire. Két testvérem külön szobában éltek, anyám apám szintén, csak nekem volt saját szobám. Aztán ha mentünk valahova, mondjuk busszal, akkor a kettes üléses buszokon kinek kellett ülnie ki ült az unatkozó mamák mellé? Hát persze, hogy én. Tudom, erre sokan mondják, hogy 'de mázlista vagy, bezzeg nekem a nővéremmel kellett együtt élnem' de egy amúgy is hűvösebb családban ennek azért elég negatív a hatása egy kis srácra.

Idősebb koromban aztán jött a családtól való leválás, a tinédzser kor majd a kora felnőtt évek. Barátaim szerencsére voltak, de az életem érzelmesebb oldalát megint nem tudtam kivel megélni mivel ezer komplexusom volt (gondolom az elcseszettnek megélt gyermekkorom miatt) így sem ismerkedni, sem kapcsolatot fenntartani nem tudtam. Még a szüzességem is 23 évesen vesztettem el, egy részeg évfolyam társammal, szóval az az igazi tinédzser/kamasz szerelem az teljesen kimaradt nekem. Mondjuk ezt, úgy 25 után teljesen bepótoltam, szóval összességében nem panaszkodhatok de akkoriban komoly életutálattal viseltem ezt. De visszatérve a történethez: erősen introvertált srác voltam mindig is aki viszont csak olyan dolgokkal foglalkozott ami viszonylag sok embernek szólt. Zenéltem, műsorvezető voltam, színészkedtem, tévében szerepeltem miközben minden egyes ilyen alkalommal rettegtem, hogy mit gondolnak rólam mások. Fura ellentmondás ez amit még a mai napig sem tudtam feloldani magamban (többek között ezért járok pszichológushoz) amitől viszont ismerkedni sem nagyon tudtam/tudok. Lenéztem magam, ami valószínűleg generálta mindazokat a hobbikat amikkel eddig foglalkoztam, hogy bizonyíthassak magamnak: én is értékes vagyok. Persze ez végül pozitív dologgá alakult át (hisz hányan mondhatják el, hogy viszonylag több, ismeretlen ember figyelmét is ki tudták érdemelni az életükben), mert a félelmemet használtam arra, hogy fejlődjek. Ez a szorongás megfelelő felhasználási módja! 

Na de vissza a magányhoz. Szóval én magányosnak éltem meg az elmúlt éveimet, még úgy is, hogy voltak kapcsolataim viszont amivel most szembesültem az egy teljesen új fajta magány. A kapcsolat miatt anno elköltöztem a szülővárosomból, fel a fővárosba amit írhatnék úgy is, hogy mindenemet feltettem erre a lányra. Ezzel amúgy nincs is baj, nem volt ez rossz döntés viszont ennek az ára az volt, hogy minden hozzám közel álló embertől el kellett szakadnom. Így eshetett meg az, hogy most tényleg teljesen egyedül maradtam. Amúgy ennek a jelenségnek van valami szakszerű orvosi neve is, de 20 perc guglizás után sem találtam meg.. szóval érjétek be annyival, hogy hivatalosan is szorongok a szituban. 

Viszont, hogy megtörjem ezt a mindent felőrlő magányt, pár hónapja elhoztam egy macskát. Természetesen menhelyes cica, igazi rosszcsont akit amúgy bárki elvihet pár napra kérlek legyen valaki aki nyaraltatná mert már nem bírom mert engem teljesen kicsinál. Szóval így élünk ketten, egymással szimbiózisban de mindenkitől függetlenül, igazi magányban. Ő számít rám én meg örülök, hogy van kihez szólnom ha hazaérek az üres lakásba. Ő visszanyávog és jók is vagyunk...

(Amúgy néha olyan érzésem van, ő tökéletesen érti, hogy mit mondok neki csak ki akar baszni velem, mert nem hizlalom Garfield méretűre. Pl. ne mássz fel az ágyra, akkor visszanyávog dühösen, hogy ne szóljak bele az ő életébe és felmászik rá. Vagy ha kérem, hogy ne rohangásszon akkor elkezd úgy futkározni, hogy még rajtam is átgázol.Érdekes kapcsolat a miénk..)

Erről jut eszembe egy vicces sztori: a szakítás után feladtam egy hirdetést, hogy barátkoznék bárkivel itt a fővárosban. Írtam pár pontot magamról, hogy azért mégis el tudjon helyezni a leendő barátom a barát-térképén, aztán vártam... napokon át semmi válasz, míg egyszer csak landolt egy levél a fiókomban. Egy másik srác volt, velem egykorú és hasonló szituban volt mint én. Mondom ez perfekt, el is képzeltem ahogy mostantól együtt mehetünk sörözni, együtt beszélhetjük ki a pultos csajt, együtt járhatunk meccsekre vagy épp csajozni valami kocsmába fancy szórakozóhelyre. Pár levél után már biztos voltam benne, hogy megtaláltam az igazit, itt hatalmas barátság lesz, neki végre megnyílhatok és elsírhatom minden örömöm és bánatom.... sajnos viszont ezek az érzések nem voltak kölcsönösek és pár nap után 'szakított' velem. Közölte, hogy bocsi, hogy ilyen későn válaszolok de gondolkodtam kettőnkön szerinte nem hasonlítunk és ő nem szeretne barátkozni. Na ez volt az a pillanat ahol elgondolkodtam, hogy ha még egy virtuális pajtit sem tudok megtartani, akkor ott komolyabb problémák vannak. 

Szóval pár hónapja elhatároztam, hogy rendbe teszem az életem ezen részét. Szociálisabb és befogadóbb leszek, megpróbálok barátkozni másokkal még ha ehhez meg is kell erőszakolnom mindazt ami most vagyok. Amúgy most még egy kis sörre is szükségem van mindezekhez, de az út amin elindultam, egész jónak tűnik az alkoholizmus felé...

Van egy hely, ahova viszonylag gyakran elmegyek, általában alkoholmentes sört inni meg nyomkodni a telefonom, de a pultosok már felismernek, sőt az egyik még Facebookon is a pajtim lett. Nekem ez nagyon jó érzés, még ha ők nem is sejtik, hogy minden egyes önálló mondatukkal amit felém közölnek, mekkora örömet is okoznak nekem. 

Végül hadd zárjam egy idézettel a posztot, hogy ez miért olyan fontos téma:

Érdekes faj vagytok...
...érdekes keverék.
Képesek vagytok megvalósítani
a legszebb álmokat...
...és a legszörnyûbb rémségeket.
Olyan elhagyatottan, olyan...
...egyedül érzitek magatokat.
Pedig ez nem így van.
Kutatásaink szerint...
...az egyetlen dolog, ami
elviselhetõvé teszi az életet...
...az a kapcsolat.

/Kapcsolat című film végén elhangzó gondolatsor/

ui: a címet nem magyaráztam meg de ígérem, hogy egy másik posztban mindezt megteszem

Megvan ez? Női bőr (vagy bőrnek) látszó kabát (bár nem nagyon értek az ilyen jellegű divatárukhoz).

Szóval ma hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon hány ilyen ruhadarabot tudnék megszámolni az út alatt. Mert az már régebben is feltűnt, hogy milyen sok nőn látni ezt a fajta terméket, viszont ma valamiért kerülnöm kellett, hogy ne találkozzak az exemmel volt időm buszozni egyet szóval úgy döntöttem számolgatok picit...

Számolni amúgy nehéz ezt mert az összes látott nő darabszámát értelemszerűen nem tudtam fejben tartani, de minimális információt azért adhat modern korunk Buffalojának kabátjának előfordulási statisztikájáról, hogy a Ferenciek terétől egészen az Árpád hídig (15-ös busz), 94 darab jött velem szembe. Igen, jól látod, 94 darab! Közben azon gondolkodtam, hogy vajon ez a 94 nő másban is hasonlíthat egymásra? Metszés van, hisz mind a 94-en divatosnak találták ezt a fajta kabátot, így ezen agyalva megpróbáltam elképzelni egy picit az gondolkodásukat életüket...  

Szerintem bölcsészek egyetemisták akik a Kazinczy/Dob/Deák környékén lófrálnak, imádják a rosé-fröccsöt, a felszínes tartalmas rakparti beszélgetéseket, a deszkát kezükben cipelő x-sportos no-shaving faszikat, a nyári estéken tekerni a fixie-ket, ebédre paleo/zöld/egészséges kajákat enni, hozzá fancy kartonpoharas kávékat inni..stb. Kicsit úgy érzem képzelem mint akiket futószalagon legyártottak majd kitettek az utcára, hogy 'nesztek, éljetek, most már egyedik és pótolhatatlanok vagytok'. Félre ne értsetek, nem a divattal emberekkel van bajom mert három hónap múlva ugyanezt leírhatnám a szövetkabátos emberekre is, csak valahol elgondolkodtam, hogy mennyire nagy jelentőséget tulajdonítunk a ruháknak, a márkáknak, a minél drágább kiegészítőknek miközben pont azt vesztjük el ezekkel amitől egyedik lennénk. Jó, persze én sem járok cosplay ruhákban, csak mert szeretem őket, de például rendszeresen nyomatok egyedi (akár magam által rajzolt) pólót. Mondjuk lehet pont ezért és nem azért mert macskával élek buziztak le a hétvégén aminek örömére rendeltem is magamnak egy macska-táskát.

Na de vissza a kabát témához. Azon is gondolkodtam, hogy aki nem vonzódik az ilyen áruk felé az sem tudna nagyon mást választani őszre/tavaszra. Ott a T***o - N** Y**** - *&* - Z**a szentséges quartete ahol a felhozatalt elnézve vagy valami olcsó, kevésbé fullos egyszerű, vagy ilyen mindenki által hordott, de legalább drága egyedi kabátot tudsz csak venni. 

Amúgy ha már a cosplay szóba került, egy jó Terminatoros Swarzi kabátért azért sok mindent megadnék... bár ahogy elnézem, már az sem különbözik nagyon a mostaniaktól.

Mivel aktív társkereső  üzemmódban vagyok, akarva akaratlanul is belefutok a nők egy olyan csoportjába akikre még most is félelemmel kíváncsisággal tekintek. Közös jellemzőjük, hogy a húszas éveik első felében járnak (max 26) és mindannyian gyereket akarnak. 

Amivel amúgy nincs is baj. Anyáink korában 26 évesen már két-három lurkó is rohangált a lakásban szóval emberileg teljesen rendben van ez. Csak valahol mégis húzom a szám mert ahogy elnézem a mai 20-as generációt, nem a család/anyaság hanem a divat/felelőtlenség jut mondjuk eszembe. Arra akarok kilyukadni, hogy vajon hány gyermek született az elmúlt pár évben azért, hogy az édesanya, szarva minden klasszikus családi értékre, mint egy divatcikként használja őt az Instagram / FB oldalakon? Manapság hogy zajlik egy kapcsolat (ez, hála a Librinek sok pszichológusnak azért elég jól dokumentált)? Megismerkedünk, szerelembe esünk mert fentről jó kezdeni ugye egy kapcsolatot és nem alulról építkezni, vígan élünk a hitben, hogy az igazi szerelmünket találtuk meg ezért házasodunk majd szülünk egy-két gyermeket... Ez így volt régen is és így van most is. Ma csak annyi a különbség, hogy míg régen a 'jóban-rosszban' rossz oldalát is próbálták komolyan venni, addig manapság a Tinder/médiamocsok rohanó világunk hatására a rossz első megjelenésekor húzunk egy féket, majd húzunk egyet jobbra és máris itt a következő lovag/hercegnő akivel újra eljuthatunk oda ahol az előzővel is szakítottunk.. és mint egy végtelen ciklus, ez ismétlődik kapcsolatról kapcsolatra.

Tenni egy kapcsolatért nem azt jelenti, hogy ráírunk a Sanyira minden nap, hogy szeretjük hanem azt (legalábbis szerintem), hogy megértjük és elfogadjuk, minden kapcsolatnak van egy mintázata, egy mozgása, mint mondjuk két tengeri hullámnál. Hol az egyik van fent, hol a másik, hol egyik sem, hol pedig mindkettő. Viszont ha mélyponton vagyunk, akkor is tudjuk, hogy jártunk már fent és ezután is fogunk még és nem szükséges kiszállni. Normális kapcsolatot elindítani könnyű, de fenntartani már nehéz. Értem ez alatt, hogy egyrészt akadályoz majd minket mindenféle személyes sérelem (ez a csomagunk, amit gyermekkorból-gyermekkortól cipelünk magunkkal), akadályoz a partnerünk ugyanilyen csomagja, akadályoznak külső hatások, család és még sorolhatnám. Lesznek olyan napok amikor a hátunk közepére sem kívánjuk a másikat, sőt akár hetek vagy hónapok is eltelhetnek ilyen érzésekkel. Volt egy pszichológus aki mondott erre egy érdekes gondolatot ami valahogy így szólt: "Minden kapcsolat része a szakítás. Van amikor 2 percre, van amikor 2 órára, van amikor 2 napra vagy akár 2 hónapra..." És ez nagyon igaz, hisz minden egyes pillanat amikor arra gondolunk a stressz/család/munka/barátok/szomszéd/kiskutyánk miatt, hogy "bárcsak egyedül lennénk" valójában szakítunk fejben mindenkivel (a párunkkal is). Ugyanez van akkor is ha a kedvesünkkel van a vitánk és az alatt/után érezzük, hogy "bárcsak egyedül lehetnénk". Ez is egy szakítás és ha elfogadjuk, azaz nem félünk ezt a gondolatot megélni akkor máris le tudunk egy picit válni a másikról, egy picit önmagunk (is) lehetünk mindenféle bűntudat nélkül... (erről majd lesz egy külön írás is mivel jóval több van ebben a témában) 

A médiát pedig csak azért kevertem ide (még ha áthúzva is), mert úgy érzem a mai médiatermékek nagy részében megjelenik, akár burkoltan a célzás arra, hogy ha valami nem jó, akkor dobjuk el vagy cseréljük le mert mindig van jobb. Erre épül a Facebook (amikor csak tekergetünk lefele -> nem bírjuk abba hagyni mert hisszük, hogy előbb utóbb szembe jön valami érdekes, pedig nem is feltétlen érdekel már az egész minket. Picit olyan ez mint a drog, várjuk a 'superflyt' miközben egyre mélyebbre zuhanunk a sivárság és érdektelenség feneketlen gödrében) vagy a Tinder (ami a 'mindig van jobb' érzést erősíti -> ezzel is elérve azt, hogy még az olyan emberektől is elvegyük az esélyt, akivel amúgy működhetne egy kapcsolat). Én nem vagyok ennek a híve és pár hónappal ezelőttig hittem is benne, hogy más is van így ezzel (aztán a valóság szépen pofán vágott egy szakítással, de ez már másik sztori..)

Szóval ilyen gondolkodás és hiányos rálátás mellett szerintem kifejezetten veszélyes manapság gyereket szülni. Divatból úgy, hogy képbe sem vagyunk egy párkapcsolat működésével és várható nehézségeivel inkább ne, mert az anyának lehet jó móka ez, de azt a gyermeket 30 18 évig legalább gondozni etetni kell. Az pedig kétemberes munka...

Én inkább várnék egy kicsit amíg eloszlik a rózsaszín köd és elfogadjuk egymás gyarlóságát átmegyünk a négy szakaszon. Mert ha ezeket túléljük (mondjuk 3-4 év együttélés után) akkor a jóval nehezebb gyermekvállalásnak is nekifuthatunk és nem leszünk statisztikák a válások számában.

Amúgy van olyan exem, aki egy hónap után elhagyott azzal az indokkal, hogy nincs türelme hozzám, majd öt évre rá megértettem miért mondta ezt: azóta van egy gyereke már és pont azon a társkeresőn keres párt ahol én is regisztrálva vagyok. Biztos megérte...