Mivel aktív társkereső üzemmódban vagyok, akarva akaratlanul is belefutok a nők egy olyan csoportjába akikre még most is félelemmel kíváncsisággal tekintek. Közös jellemzőjük, hogy a húszas éveik első felében járnak (max 26) és mindannyian gyereket akarnak.
Amivel amúgy nincs is baj. Anyáink korában 26 évesen már két-három lurkó is rohangált a lakásban szóval emberileg teljesen rendben van ez. Csak valahol mégis húzom a szám mert ahogy elnézem a mai 20-as generációt, nem a család/anyaság hanem a divat/felelőtlenség jut mondjuk eszembe. Arra akarok kilyukadni, hogy vajon hány gyermek született az elmúlt pár évben azért, hogy az édesanya, szarva minden klasszikus családi értékre, mint egy divatcikként használja őt az Instagram / FB oldalakon? Manapság hogy zajlik egy kapcsolat (ez, hála a Librinek sok pszichológusnak azért elég jól dokumentált)? Megismerkedünk, szerelembe esünk mert fentről jó kezdeni ugye egy kapcsolatot és nem alulról építkezni, vígan élünk a hitben, hogy az igazi szerelmünket találtuk meg ezért házasodunk majd szülünk egy-két gyermeket... Ez így volt régen is és így van most is. Ma csak annyi a különbség, hogy míg régen a 'jóban-rosszban' rossz oldalát is próbálták komolyan venni, addig manapság a Tinder/médiamocsok rohanó világunk hatására a rossz első megjelenésekor húzunk egy féket, majd húzunk egyet jobbra és máris itt a következő lovag/hercegnő akivel újra eljuthatunk oda ahol az előzővel is szakítottunk.. és mint egy végtelen ciklus, ez ismétlődik kapcsolatról kapcsolatra.
Tenni egy kapcsolatért nem azt jelenti, hogy ráírunk a Sanyira minden nap, hogy szeretjük hanem azt (legalábbis szerintem), hogy megértjük és elfogadjuk, minden kapcsolatnak van egy mintázata, egy mozgása, mint mondjuk két tengeri hullámnál. Hol az egyik van fent, hol a másik, hol egyik sem, hol pedig mindkettő. Viszont ha mélyponton vagyunk, akkor is tudjuk, hogy jártunk már fent és ezután is fogunk még és nem szükséges kiszállni. Normális kapcsolatot elindítani könnyű, de fenntartani már nehéz. Értem ez alatt, hogy egyrészt akadályoz majd minket mindenféle személyes sérelem (ez a csomagunk, amit gyermekkorból-gyermekkortól cipelünk magunkkal), akadályoz a partnerünk ugyanilyen csomagja, akadályoznak külső hatások, család és még sorolhatnám. Lesznek olyan napok amikor a hátunk közepére sem kívánjuk a másikat, sőt akár hetek vagy hónapok is eltelhetnek ilyen érzésekkel. Volt egy pszichológus aki mondott erre egy érdekes gondolatot ami valahogy így szólt: "Minden kapcsolat része a szakítás. Van amikor 2 percre, van amikor 2 órára, van amikor 2 napra vagy akár 2 hónapra..." És ez nagyon igaz, hisz minden egyes pillanat amikor arra gondolunk a stressz/család/munka/barátok/szomszéd/kiskutyánk miatt, hogy "bárcsak egyedül lennénk" valójában szakítunk fejben mindenkivel (a párunkkal is). Ugyanez van akkor is ha a kedvesünkkel van a vitánk és az alatt/után érezzük, hogy "bárcsak egyedül lehetnénk". Ez is egy szakítás és ha elfogadjuk, azaz nem félünk ezt a gondolatot megélni akkor máris le tudunk egy picit válni a másikról, egy picit önmagunk (is) lehetünk mindenféle bűntudat nélkül... (erről majd lesz egy külön írás is mivel jóval több van ebben a témában)
A médiát pedig csak azért kevertem ide (még ha áthúzva is), mert úgy érzem a mai médiatermékek nagy részében megjelenik, akár burkoltan a célzás arra, hogy ha valami nem jó, akkor dobjuk el vagy cseréljük le mert mindig van jobb. Erre épül a Facebook (amikor csak tekergetünk lefele -> nem bírjuk abba hagyni mert hisszük, hogy előbb utóbb szembe jön valami érdekes, pedig nem is feltétlen érdekel már az egész minket. Picit olyan ez mint a drog, várjuk a 'superflyt' miközben egyre mélyebbre zuhanunk a sivárság és érdektelenség feneketlen gödrében) vagy a Tinder (ami a 'mindig van jobb' érzést erősíti -> ezzel is elérve azt, hogy még az olyan emberektől is elvegyük az esélyt, akivel amúgy működhetne egy kapcsolat). Én nem vagyok ennek a híve és pár hónappal ezelőttig hittem is benne, hogy más is van így ezzel (aztán a valóság szépen pofán vágott egy szakítással, de ez már másik sztori..)
Szóval ilyen gondolkodás és hiányos rálátás mellett szerintem kifejezetten veszélyes manapság gyereket szülni. Divatból úgy, hogy képbe sem vagyunk egy párkapcsolat működésével és várható nehézségeivel inkább ne, mert az anyának lehet jó móka ez, de azt a gyermeket 30 18 évig legalább gondozni etetni kell. Az pedig kétemberes munka...
Én inkább várnék egy kicsit amíg eloszlik a rózsaszín köd és elfogadjuk egymás gyarlóságát átmegyünk a négy szakaszon. Mert ha ezeket túléljük (mondjuk 3-4 év együttélés után) akkor a jóval nehezebb gyermekvállalásnak is nekifuthatunk és nem leszünk statisztikák a válások számában.
Amúgy van olyan exem, aki egy hónap után elhagyott azzal az indokkal, hogy nincs türelme hozzám, majd öt évre rá megértettem miért mondta ezt: azóta van egy gyereke már és pont azon a társkeresőn keres párt ahol én is regisztrálva vagyok. Biztos megérte...
